Békés és Környéke Biokultúra Közhasznú Egyesület

A kemence barátságos, természetbarát, és olcsó energiával működő társa volt sok generációnak. Akik ma használják, nagyon is szeretik. Íme évszázadok tapasztalatai a mai ember számára!

Tüzelés a kemencében

Kenyérsütésre egész évben használták, fűtésre csak télen és a hidegebb őszi-tavaszi napokon.

Kenyérsütéshez egyszer, vagy kétszer szoktak befűteni. Kétszeri fűtés esetén először este 4 dugat szalmát, majd hajnalban – bevetés előtt – ismét 4 dugatot égettek el. (A dugat akkora nyaláb szalma, amely a kemence száján éppen befér.) Első befűtéskor az ellobbant szalma pártüzét ( parazsát) elteregették a kemence fenekén, hogy azt jól áthevítse. Második fűtésnél a dugatokat hol az egyik, hol a másik oldalon égették el. Közben az ellentétes oldalon az előző dugat pártüze hevítette a feneket. A tűz helyét azért kellett váltogatni, mert az egyik oldalon égő szalma nem a mellette levő, hanem az átellenes kemenceoldalt melegítette.

Ha egyszer fűtöttek be, akkor azt a sütés hajnalán tették. Szalmából 6, másból 8-12 dugat kellett a kemence felfűtéséhez. Ebben az esetben is váltott oldalon tüzeltek. Ha az egyik oldalon leégett, akkor a másik oldalra tettek újat, az előző parazsát pedig a szénvonóval kihúzták. Így mindig a tiszta oldal melegedett. Az utolsó dugat parazsat szétterítették a fenéken, hogy azt jól felhevítse. Volt, aki a kemence hátuljába tolta a parazsat, vagy hátul is elégetett egy dugatot. Az elhamvadt parazsat szénvonóval kihúzták és a kemence fenekét vízbe mártott söprűvel, vagy kukoricacsuhéval , az ú.n. pemetével kisöpörték.

A kemence fűtése akkor volt megfelelő, ha a szénvonót, vagy a piszkafát végighúzva a fenéken az szikrázott. A jó kemence már 4-5 dugat után is szikrázott, de azért tovább hevítették, hogy melegebb legyen. Ha a tiszta fenékre fél marék korpát dobtak, s az szikrázva ellobbant, akkor jó volt a fűtés.

1. Szénvonó: fából, ritkábban vasból készült. Mielőtt a kemencébe dugták, vízbe mártották, hogy meg ne gyulladjon.
2. Piszkafa: 2 m hosszú, egyenes, a vége felé elkeskenyedik. Használat előtt vízbe mártották, de így is gyorsan elfogyott.
3. Sütőlapát: egy darab fából készült. Ezen tették be és vették ki a kenyeret, tepsit, serpenyőféléket.
4. Kantakocsi, vagy kantaszekér: a cserép vagy az ún. vászonfazék be- és kivételére szolgált. Másfél méteres nyele, kereke és villája volt. Öblös részében éppen megfért a fazék.
5. Pemét: cirokseprű, vagy nyélre erősített csuhécsomó. Használat előtt vízbe mártották.
6. Szusztora vagy pap: a kemence megvilágításásra szolgál. Botra tekert égő olajos rongy, melyet kenyérbe, tésztacsomóba, vagy állandóra agyagba szúrnak.

Tűzrevalók

A szalma nagy érték volt a paraszti gazdaságokban. Nemcsak tüzelésre, hanem az állatok almozásához is használták. Így a trágyával a földekre is került. Ahol kevés volt a tűzrevaló növényi anyag ott szalmás ganéval is tüzeltek, miután kiszárították. Ha tehették, nagyobb fűtőértékű anyagot használtak és a szalmát csak begyújtáshoz használták.

Fontos tüzelőanyag volt a kukorica szára, melyet száríziknek, ízikcsutkának szárnak, vagy csutkának neveztek, aszerint, hogy szárat, vagy a morzsolás után megmaradt csövet használták. Az íziket sohasem levelestől tüzelték , hanem előbb az állatokkal lerágatták. Sütéshez 6-7 kévét használtak le.

Vízjárta területeken nádkévével tüzeltek. A mocsarak lecsapolása után már csak a tetőfedésre alkalmatlan, nádcsörmőt használták tüzelésre.

Tavasszal gyűjtötték a levágott kukoricaszár tövét, amiből a földet bottal kiverték. Az udvaron kazlakba rakva tárolták, és 3 kassal fűtöttek el a sütéshez. A leégett tuskót mindig a majba tolták, ahol még másnap is tartotta a parazsat.

Jó fűtőértéke volt a levágott szőlővenyigének, valamint a rőzsének. Mindkettőből 30 cm vastag kévéket kötöttek, melyekből 5-6 kellett a sütéshez.

Ősszel gyűjtötték a barlangót, ballangót, vagy ördögszekeret. A szél által kitépett és görgetett mezei iringót villával szedték össze és kazlakba rakták. Fűtésre kassal hordták be és villával, szénvonóval nyomkodták be a kemencébe, mert nagyon tüskés volt. Égés közben puskaropogáshoz hasonló hangokat hallatott, nagy lángja volt, szinte szikrázott. A szegény emberek mindenféle giz-gazzal tüzeltek.

Jellegzetes alföldi tüzelőanyag volt a tőzeg. Lassan izzott és egyenletes tüzet adott. Katlanok alá, takaréktűzhelybe, kemencébe használták. Kenyérsütéskor a fűtés végén szalmával „felcsapatták” a kemencét, hogy az oldala is áthevüljön, mert enélkül lapos maradt a kenyér.

Jó fűtéskor a kemencében megfordul a láng. Az égés oldalán felemelkedik, a túlsó oldalon pedig lefelé fordul és csak ezután megy ki a kemence száján. Rossz a kemence, ha a láng csak „feljár”, ha a láng kicsap a száján, állandóan piszkálni kell, tüzelés közben piszkos az alja, nehezen fűl és gyorsan hűl. A rossz kemencét süketnek nevezték. A láng kilövelése ellen úgy lehet védekezni, hogy a kémény száját lejjebb rakják 10 cm-rel, mint a kemencéét. A kemence a fűtés után egy óra múlva kezdte kiadni a meleget. Az agyagkemencék a legjobbak.

Előzmény: Építsünk kemencét a kertben!

KAY

Tallózó az 1993 júniusi számból IV évfolyam 6. szám.