Kerti kalendárium – 2015. január

A növénytársítás jelentősége

A természetben sehol, még a pionírtársulásokban sem található olyan egyoldalú, fajban szegény növényzet, mint az ember által alkotott monokultúrában. A mezőkön, réteken, erdőkben, folyóparton egymástól teljesen különböző növényfajok, növénycsoportok fejlődnek, élnek, együtt meghatározott állatokkal, rovarokkal. Együttesen egy életközösséget, biocönózist alkotnak.

Míg a természetes – fajgazdag – növénytársulásokban a különböző élő szervezetek mindenütt előfordulnak, jelentősebb károkat nem okozva a növényi populációban, addig a fajszegény társulásokban – amilyen a termesztett növények állománya, és ahol a gazdanövény tömegesen van jelen – ugyanezek a szervezetek a hozamot veszélyeztető károsítókként szerepelnek. Egy fajokban gazdag növényi állomány ugyanis befolyással van a kártevő rovarok fellépésére a kultúrnövény állományban. A biodiverzitás növelése megnehezíti a rovarok számára, hogy az adott gazdanövényre rátaláljanak. A csalogató szín,- illetve szag ingereket a szomszéd növények elfedik, illetve gyengíthetik, ezáltal a betelepedés mértéke a monokultúrához képest jelentősen csökkenhet.

A növényi sorrend

A növények kölcsönhatása térben és időben egyaránt érvényesül. A társulásokban és az egymásutánban az egyes fajok közvetlenül és közvetve befolyásolják, javítják, vagy rontják egymás életfeltételeit. Erre vonatkozó tapasztalatok régtől fogva rábírták a földművelőket, hogy bizonyos növényi sorrendet állapítsanak meg és tartsanak be. A római Cato, Varro és Vergilius írásaiban már az i. e. II-I. Század idején kifogásolták a gabona sorozatos termesztését ugyanazon a területen, s javasolták a búzavetés közé a pillangósok beiktatását. Sőt Columella az I. században már kezdetleges vetésforgót is közölt. Vetésforgóról azonban a forgalom mai értelmében csak a XVIII. századtól, a Young-féle ún. norfolki négyes ( kapásnövény – tavaszi gabona – takarmány – őszi gabona sorrend ) elterjedése óta lehet szó.

A mezőgazdaság és a kertészet sajátos igényeinek megfelelően, a kötött vetésforgó később sokat veszített merevségéből, részint újabb irányzatok (füves vetésforgó), részint a technika

és kémia fellendülése nyomán. Az utóbbi évtizedekben sajnos olyan nézetek uralkodtak el, amelyek a vetésforgót szinte fölösleges nyűgnek, magát a kifejezést avultnak ítélték.

Kétségtelen, hogy a vetésforgótól teljesen elrugaszkodott, de megfelelő kémiai-technikai szinten folytatott monokulturás gazdálkodás látványos eredményei ezt a feltevést – legalábbis rövid távon – eleinte igazolták. Ezzel együtt – a „korszerű” állattartás (vízöblítéses istállók) bevezetésével

és a viszonylag igen olcsó energiaárak mellett – a szervestrágyázás teljesen háttérbe szorult, a környezeti ártalom viszont fokozódott.

Folytatás a következő részben…

 
Forrás: Dr. Sárközy Péter és Haraszi Nóra: Növénytársítások (Rokonszerv és ellenszenv a növények között)